Megtanítottál rá, hogy lássak az arcok mögé.
Megmutattad, milyen az igazi boldogság.
Elvittél egy új világba, fel a felhők fölé
ahol minden bajra akad egy jó orvosság.

Megtanultam, hogy minden egyes szó hazugság,
hogy a világ telis-tele van mocsokkal.
Az emberi érték már nem más mint ócskaság,
s nem érnek már hozzájuk, esetleg botokkal.

Látom én már, hogy ezek itt ebadták,
hogy nem különbek néhány hernyónál.
Félnek ők az értelemtől, s inkább eladják,
hogy aztán sütkérezhessenek egy nagy tónál.

S te itthagytál most egyedül közöttük,
magamrautalva, hogy tovább így boldoguljak.
Millió kérdéssel fejemben bolyongok előttük,
de mind hátat fordít, s nem tudom merre induljak.

Kérdezősködöm, hátha kapok útbaigazítást,
de az egyforma arcoktól válasz nincsen.
Közben elfojtok egy feltörekvő sikítást,
és akkor rájövök, hogy senkim sincsen.