Mint skizofrén zongorista,
játszom a veled töltött napok billentyűin.
Ujjaim egyenként érnek hozzá.
Fehér, fekete, fehér, fekete...
A mély, búgó hangoktól,
egészen a magas, szilánkos hangokig.
Majd vissza.
Fehér, fekete, fehér, fekete...
A sorrend ugyanaz, de mégis más.
Ujjaim csak úgy szökdellnek a billentyűkön,
mint kislány kőhajítás után az ugróiskolán.
Csuklóm úgy vonaglik karomat rántva maga után,
mint mikor a bábjátékos irányítja bábuját.
S gondolataim úgy szárnyallnak előre,
mint sakkjátszmán a feltételezések.
Fehér, fekete, fehér, fekete
Ujjaim vég nélküli táncukat járják,
s karjaim nem bánják.
Oly gyönyörű dal ez,
hogy bármily fájdalommal jár is,
csak szökdelek, táncolok, s így soha nem érhet véget.
Fehér, fekete, fehér, fekete...
Fehér, fekete, fehér, fekete...
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.