Összeszorul a gyomrom, s a szívem is egyre hevesebben ver.
Nem szabadna ezt éreznem, tudom én jól.
De tehetetlenül állok ez az érzés előtt, mert jó.
Vagyis, jó lenne, de viszonzatlan és ez betegít.
Talán ez az a bizonyos első látásra dolog, ami leterít.
Kínok közt hánykolódom éjjelenként, mikor rád gondolok.
Elképzelem milyen lenne veled, majd elszomorodok.
Az, hogy karjaidban legyek, távoli álom csupán,
és én mégis mindig újra próbálkozom kis bután.
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.