Vajon mikor halunk meg?
Vajon mikor találnak ránk halálunk után?
Vajon hova kerülünk?
Eljutunk valahova egyáltalán?
Vagy csak bolyongunk?
Kitudja?
Én félek a haláltól.
Félek, hogy halálom előtt
összeveszek valakivel
és nemtudok tőle bocsánatot kérni.
Félek, hogy miközben haldoklom senki nem talál rám,
senki nem segít, hogy életben maradjak.
Félek, hogy elfelejtenek.
Félek, hogy nem tesznek értem semmit.
Félek, hogy nem leszek kész rá.
De sosem leszek kész.
Félek, hogy nem tudok kellőképpen elbúcsúzni senkitől.
De nemis lehetséges.
Félek, attól, hogy kié lessz az utolsó arc amit látok,
az utolsó hang,
az utolsó illat.
Félek, hogy ha "lepereg előttem az életem"
nem a jó dolgokat látom majd,
nem azt, hogy miket tettem,
hanem azokat a dolgokat, amiket nem tettem meg.
És bánni fogom.
Az utolsó érzelem bennem a bánat lessz?
Netán düh?
Esetleg félelem?
Nemtudom.
Szeretnék mosolyogva meghalni.
Tudva azt, hogy hagyok magam mögött valami maradandót,
valamit, amit sosem felejtenek el.
Mert nem akarom, hogy elfelejtsenek.
Félek a feledés homályától.
Rettegek.
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.