Ott voltál az asztalnál s némán néztél engem,
-hogy kerültél ide?- de te ültél csak, csendben.
Elmeséltem neked mi zajlik bennem,
és érdeklődtem, mit kéne tennem.
Válaszra sem méltattál, de éreztem lényed.
Nem tudtam valaha látlak-e még téged.
Jelenléted erőt adott nekem, hogy éljek,
hosszan néznélek, de lassan vége az éjnek.
Ébreszt a reggel, egymástól gyorsan távolodunk,
s csak annyit mondasz: Álmodban még találkozunk!
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.