a Világ. ...ahogy én látom...

Kell egy barát aki mellettem áll,
kinek elmondhatok mindent, mi bánt.
Kell egy barát aki megért engem,
aki tartja majd a lelket bennem.
Kell egy barát kivel nevethetek,
egy valaki akit szerethetek.
Kell egy barát aki előtt sírhatok,
akinek mindent őszintén leírhatok.

Kell egy barát aki bízik bennem,
aki érzi azt, ha vele kell lennem.
Kell egy barát akinek én is segíthetek,
kell egy, akiért mindent megtehetek.
Kell egy barát akitől kaphatok,
akinek én még többet adhatok.
Kell egy barát aki nem hátrál,
kell a Titkom, hisz Ő vár rám.

Kígyó tekeredik körbe testemen,
lassan kúszik, egészen nesztelen.
Egyszer majd összeroppant a hűtlen,
s szilánkokra hullok én szét a fűben.

De csitt! Meg ne hallja senki sem,
ha majd összetörök, s szétesem.
Nem kell utánam semmit keresni,
csak gyűlölni kell, vagy szeretni.

Olyan leszek, mint a harmat a fűben.
Vagy épp olyan, mint cérna a tűben.
Egy biztos csak, hogy szabad leszek;
hol szárnyalok majd, hol pedig oda veszek.

Ott voltál az asztalnál s némán néztél engem,
-hogy kerültél ide?- de te ültél csak, csendben.

Elmeséltem neked mi zajlik bennem,
és érdeklődtem, mit kéne tennem.

Válaszra sem méltattál, de éreztem lényed.
Nem tudtam valaha látlak-e még téged.

Jelenléted erőt adott nekem, hogy éljek,
hosszan néznélek, de lassan vége az éjnek.

Ébreszt a reggel, egymástól gyorsan távolodunk,
s csak annyit mondasz: Álmodban még találkozunk!

Kivágtalak kertemből már réges rég,
egy darabka száradból mégis van még.
Azon a kis részeden annyi tövis ül,
kitépni nem tudlak a föld mélyirül.

Figyelem a négy évszak váltását,
s mindig lemetszem új hajtását.
Nem gyözöm betakarni földdel csonkját,
nehogy megtudják kertemnek gondját.

ugyanabban a szürkületben,
ugyanazon az úton sétálok hazafelé.
ugyanazokban az üzletekben,
ugyanaz a bábu néz rám kifelé.

Országúton a régi nyár felé tartunk,
rövid, ám széles falun keresztülhajtunk.
Elsuhanunk a rég látott, épülő kastély mellett,
fák lombjaiban szögletes lyuk tátong az út mellett.

Feléig tart most csak a régi út,
félúton kiszállunk, kezdődjön az új.
Zenével folytatom, mit rámhagyott a múlt,
kieresztem magamból, mi eddig odabenn lapult.

mint a király az aranyában
majd a bőségnek zavarában
ott fogok én állni egyedül
ha választani kell azt a hegedűt

....

de még nem jött el az az idő

Ne tedd, mert fáj! -kértelek téged.
De nem érdekelt pedig láttam, hogy érted.
Csak egy kicsit még had... -kértél engem,
én nemet mondtam, te mégis megtetted.

Erőszakos, akaratos voltál, mint mindig
nem is tudom, mit vártam tőled eddig.
Csak száguldasz, mint szélben a vitorláshajó
és nem érdekel téged, hogy kinek mi a jó.

Leitattál, s most hányingerrel fekszem,
úgyérzem cserbenhagytam a testem.
Fejemet fogom, s dühöngök magamban,
ujjaim erősen kapaszkodnak hajamba.

Megöleltél, de engem undor fogott el,
azt mondod szeretsz, és nem engedsz el.
Neked ez a szeretet?! -üvöltöm magamban
Eressz el engem, többé látni sem akarlak!

Akarod, hogy szeresselek. De tudod, nem megy.
Ha szeretnéd hogy boldog legyek, akkor engedj!
Engedj magadtól, hagyd had éljek!
Úgysem vagyok más, csak egy megerőszakolt Lélek.

 

Lelki okok miatt a nyár szünetel!

Mint pamut felső után a köldökben maradt szösz,
olyan most nekem minden nemű rossz, s a koszt
egy aprócska mozdulattal kipiszkálom onnan,
ahol alattomosan megbújva várja a tegnapot.

S ahogy az új szandál feltöri az ember lábát,
úgy sebez meg minden rossz szó s kívánság,
melyeket másnak mondasz vagy kívánsz.
Nézz jól magadba mielőtt másokat bírálsz!

Majd miként reggel felöltözik az ember,
s arcát mosva, a tükörben önmagára néz,
a tetőablakon beszökő napsugár tenger,
úgy öleli át lelkét mint Isteni kéz.

Fajában a sas rendelkezik a leghosszabb átlagos élettartammal.

70 évig is elélhet.

De kemény döntést kell hoznia, hogy elérhesse ezt az életkort.

40 éves korában a hosszú, hajlékony karmaival többé már nem tudja
megragadni táplálékul szolgáló zsákmányát. Hosszú, éles csőre meggörbül. Elöregedett nehéz szárnyai, a vastaggá vált tollak hatására akadoznak mellén. Ekkor a sas csupán két lehetőség közül választhat:
vagy elpusztul, vagy egy 150 napig tartó változás fájdalmas folyamatán esik át.

Az életben maradásért a sasnak egy hegy csúcsára kell repülnie és a
csőrét addig ütögetni a sziklához, amíg az ki nem szakad. Ezután kivárja, hogy kinőjön az új csőre. Majd kiszaggatja karmait. Ha az új karmai kinőttek, a sas elkezdi kitépkedni régi tollait.

Öt hónappal később kerül sor újjászületésének híres repülésére.

A sas még további 30 évig él.

Szeretnék én lenni az egyetlen.
Szeretnék én lenni az első.
Szeretnék szerelmet vallani.
Szeretnék példakép lenni.
Szeretnék a zenének élni.
Szeretnék jó költő lenni.
Szeretnék megbecsült író lenni.
Szeretnék magabiztos lenni.
Szeretnék színész lenni.
Szeretnék okos lenni.
Szeretnék másokat boldoggá tenni.
Szeretnék éjjeleken át beszélgetni.

Szeretném hallani a színeket.
Szeretném mosolyogva élni az életet.
Szeretném ha az álom valóság lenne.
Szeretném ha mindenki boldog lenne.
Szeretném fogni a kezedet a bajban.
Szeretném ha első lennék a harcban.
Szeretném ha új világot teremthetnék.
Szeretném ha már a borút temethetnénk.
Szeretném ha gyorsan gyógyulnának a sebek.
Szeretném ha nem csak munka közben tartanának a kezek.

A reggeli kakó kiborul az asztalra,
ráfolyik a kiflire, s az abroszra.
Előbb szalvétával próbálod felitatni,
Majd konyharuha után kezdesz matatni.
De a folt ottmarad, nem múlik el soha többé,
ha szabadulnál tőle, az abroszt változtasd köddé.

Megtanítottál rá, hogy lássak az arcok mögé.
Megmutattad, milyen az igazi boldogság.
Elvittél egy új világba, fel a felhők fölé
ahol minden bajra akad egy jó orvosság.

Megtanultam, hogy minden egyes szó hazugság,
hogy a világ telis-tele van mocsokkal.
Az emberi érték már nem más mint ócskaság,
s nem érnek már hozzájuk, esetleg botokkal.

Látom én már, hogy ezek itt ebadták,
hogy nem különbek néhány hernyónál.
Félnek ők az értelemtől, s inkább eladják,
hogy aztán sütkérezhessenek egy nagy tónál.

S te itthagytál most egyedül közöttük,
magamrautalva, hogy tovább így boldoguljak.
Millió kérdéssel fejemben bolyongok előttük,
de mind hátat fordít, s nem tudom merre induljak.

Kérdezősködöm, hátha kapok útbaigazítást,
de az egyforma arcoktól válasz nincsen.
Közben elfojtok egy feltörekvő sikítást,
és akkor rájövök, hogy senkim sincsen.

Négy fal között egy kis asztalnál ülve,
gondolataival kettesben, számkivetve.
Önmagát marcangolva, mindent megölve
sírdogál, arcát tenyerébe temetve.

Egykoron nagy hírnévnek örvendett,
boldogságban úszott, igaz mosollyal arcán.
Most ő a félelmetes, a tönkretett
egy maszk alá gyűrt, haldolkó fácán.

Segítségért kiált, de nem hallja senki,
kapaszkodik, s kezét kérőn nyújtja
Elsétál mellette némán mindenki,
s közben temérdek lenéző pillantás sújtja.

Elszántan próbál egyedül felállni,
szeretné megmutatni, hogy így is sikerül
és mikor már eljött az ideje elszállni,
minden tartalék hirtelen kimerül.

Falnak vetett háttal bámulom a magányt,
a magány a tükörből néz egy lányt.
A lány a tükörben megpillantja a magányt,
aki falnak vetett háttal bámulja a lányt.

Hajukat a szemükbe fésülő gyerekek
hánynak, másznak s én nevetek.
Nem mondták még, hogy elromlik a szemetek?
Felhívom a szüleiteket, halljam a neveket.

Vékonyka karjaitokkal emelitek fel egymást
a fejetek fölé, s fogtok meg egyet és mást.
Frizurát igazítotok egy parányi tükörben,
s nem fértek el a saját kis bőrötökben.

Mind ugyanazt a zenét hallgatjátok,
ugyanazt eszitek, isszátok és használjátok.
Mint az újságokból kivágható kartonok,
nem vagytok mások ti sem; Csak sablonok.

Cseresznyefavirág szirmai szóródnak,
fák rügyező lombjai felém hajlongnak.
Tulipánok szemei csukódnak le csendben,
a hangyák is a bolyba tartanak rendben.

Zöldellő lóherék simogatják mezítelen talpam,
mézédes gyümölcsök kényeztetik ajkam.
Lágy szellő cirógatja fedetlen testem,
s libabőr fut végig rajtam mikor eső cseppen.

Ha látlak, ha beszélünk, vagy ha csak rád gondolok remegés fog el.
Összeszorul a gyomrom, s a szívem is egyre hevesebben ver.
Nem szabadna ezt éreznem, tudom én jól.
De tehetetlenül állok ez az érzés előtt, mert jó.

Vagyis, jó lenne, de viszonzatlan és ez betegít.
Talán ez az a bizonyos első látásra dolog, ami leterít.

Kínok közt hánykolódom éjjelenként, mikor rád gondolok.
Elképzelem milyen lenne veled, majd elszomorodok.
Az, hogy karjaidban legyek, távoli álom csupán,
és én mégis mindig újra próbálkozom kis bután.

Néhány lopott pillantás jut csak belőled,
csak egy szelíd köszönés hangzik felőled.
Epekedve várok minden röpke pillanatot,
mikor láthatlak, s rád mosolyoghatok.

Titkolnom kell előled mindent mit érzek,
lelkemet elzárom, ehhez úgyis nagyon értek.
Csitítom magam, csak csendben várlak,
ülj le mellém, s adj egy esélyt a mának.

Ki az, ki esténként szerelmes szavakkal ringat álomba?
Ki az, kit szeretve szoríthatok majd két karomba?
Ki az, ki hiányzik majd, ha nincs mellettem?
Ki az, ki segít majd az erdőből kikeverednem?

Ki az, ki reggelente csókokkal ébreszt majd?
Ki az, ki átvészelne velem gondot s bajt?
Ki az, ki tulipánt szakít nekem a szomszéd kertből?
Ki az, kinek illatáért rajongani fogok egyből?

Ki az, kivel éjszakákon át beszélgethetek?
Ki az, kivel csak csendben elüldögélhetek?
Ki az, kinek megnyílhat majd a lelkem?
Ki az, kinek válaszként nevét kiejtem?

Szeret vagy nem szeret?
Hány szirom hullik még el?

Szürkét vagy fehéret?
Lábára levélke kerül majd fel.

Barát vagy ellenség?
Szükség esetén indulni kell.

Zene és bölcsesség.
A két legfőbb modell.

Veled vagy nélküled,
de minden úgy lesz, ahogy lennie kell.

Este vagy szürkület,
van mellettem még egy hely...

Hajadban tollal vársz most ott,
hangod teljesen megbabonázott.
Összeszorult szívvel figyellek,
könnyes szemekkel irigyellek.

Rámnézel, de nem ismersz meg,
kérlek téged, s nem teszed meg.
Most még látható hangok játszanak,
de a hallható fények már alszanak.

Díszes sziklakertre eső szemereg,
apró hangyák sora megremeg.
Palatetőre szitálnak az égből,
onnan fenntről, a fénylő kékből.

Ereszcsatorna szélén madárka töpreng,
a fa megmoccan s ő felröppen.
Karjaim kitárom, felnézek az égre,
bőrömre felhők könnye hullt, s vége.