a Világ. ...ahogy én látom...

Minden ember a tökéletest akarja,
oda vetem nekik, aki kapja marja.

Nem kell nekem a tökély,
sem bál, sem pedig estély.

Gyönyörű hibáid kellenek nekem,
hibáiddal együtt legyél, csak velem.

Én megelégszem ennyivel,
de neked nem lesz jó senkivel.

Mindig azt fogod hinni, hogy van jobb,
de nem lesz soha, senkiből a legjobb.

Az emberek lelke kómában hever,
mint cukorba mártott, édes ízű eper.
Álmok majd vágyak tűnnek fel s el,
karamell hosszú illata párolog fel.

Boldogság és zokogás együtt kényeskedik,
az asztalon bundában sült banán ékeskedik.
Tartsunk spirituális virrasztást az emberekért,
csorgassunk át csokoládét a tányér peremén.

Homályos tekintetek bámulnak felém,
kábultan, bódultan hevernek le elém.
Cigarettafüst ivódik ruhámon keresztül bőrömbe,
úgy vonul beljebb, mint bűnös rab a börtönbe.

Boncmester énekel a haldokló tömegnek,
nem értem, miért érzem maga öregnek.
Izzadtság csorog le a falakról,
az emberek hangja eltorzult a haragtól.

Részeg tömeg ugrál fel s alá körülöttem,
sajnálom, nem érzem jól magam körötökben.
Arcomra kultúrmosolyt erőltetek nektek,
csak hagyjatok, s ezt itthagyom. Nesztek!

Előítéletek céltáblái vagyunk. S hagyjuk, hogy elítéljenek. Hisz hogy ne hagynánk, ha saját magunk felett is ítélkezünk?!
Tévhitekbe ringatjuk magunkat, s nem tágítunk mellőlük. Hiszünk egy jobb világban, hiszünk benne, hogy lehet minden szép és jó, hogy béke és egyetértés lesz. De tévedünk. Soha nem lesz minden problémamentes. Nem csinálhatunk mindig mindent jól. Nem lehetünk tökéletesek! Nem élhetjük az életet önfeledten. Ugyan tehetünk azért, hogy elviselhetőbb legyen. Elviselhetjük az életet. Magányosan. Igaz barát és szerelem nélkül. Saját magunkra utalva. Mert nem áll mellettünk senki. Nem fogják a kezünket.
Élhetünk könyvek, versek, dalok társaságában, mert könnyű mások eszméit követni. Mennyivel egyszerűbb az élet, ha megmondják mit tegyél?!
De ha saját céljaid, gondolataid, érzelmeid, tetteid, szavaid, elvárásaid vannak, egyedül maradsz velük. S elemészt a kín, a gyötrelem, a szomorúság mikor látod, másoknak mennyivel könnyebb. Mennyire egyszerű sablonokat követni. Csak járni a kitaposott ösvényen.
De felfordul a gyomrod, a sok műanyag láttán. Hátat fordítasz nekik. Kiközösített lettél. Nem kiváncsiak rád. Nem szeretnek, nem várnak rád, nem kellesz senkinek.
S téged ez már nem érdekel...

Szemtelen férfi testek kúsznak lábaim felé,
átlépek rajtuk, csak nézek magam elé.
Mint a kutyák, úgy csorgatják nyálukat,
elfordulok, nem bírom már a látványukat.

Hova tűnt a férfiakból a lovagi szellem?
S hova tűnt a nőkből a régi kellem?
Hova tűnt a harc a nemes kegyekért?
S hova tűnt az, ki mindezzel egyetért?

A lélek még mindig romantikára vágyik,
nem arra, hogy gyorsan eljusson az ágyig.
Egy baráti ölelés, néhány kedves szó,
el sem hiszik, hogy ez mind mennyire jó.

Hát vége. Ennyi lenne?
Ez az, amiért annyit harcoltam?
Nos, majd meglátjuk...
Sokat tanultam a két év alatt.
S mindent fel is fogok használni.
Szomorú vagyok, de kibírom.
Új célokat tűzök majd ki,
hogy legyen mit újból elérnem.
Nehéz lesz, tudom.
De végigcsinálom, mert megtanítottál rá.
Köszönöm.
Mindent köszönök!

Folytogató fesztültség uralkodik,
ordítás és kiabálás mulatozik.
Menekülnék, de nincs hova,
minden idegen s mostoha.
Izzik a levegő, feszül a húr,
minden inger elszabadul.
Egy kérdés csendül fel a semmiből:
miért nem távolodsz el mindettől?
Zokogó válasz hallatszik hevesen:
Mert ez a hely, mit az otthonomnak nevezek...

Fáj nekem, hogy megvetsz a szavaimért!
Azért, hogy születik pár koszos remény.
Ami itt bent van, napról-napra koldul szerelemért,
lelkem kíván szeretni, talán ez nem erény.
Lehet kell, hogy megbánd egyszer,
hogy mikor meglátlak remegés fog el...
Most még nevetsz rajtam elégszer...
Gyűlölj. De legalább őszintén tedd, én sem bújok el.
Nézz a szemembe, mondd mit vársz még?
Aki többet ígér, annál biztosan nincs is semmi.
Ami árad belőled, kár volt látnom még,
de már nem szeretnék ellene tenni.
Sírok, mert az utolsó angyalt is elvesztettem,
s utam elvisz a sötét őrület felé.
A remények nagy halmazát elejtettem,
félelmeim kiborítom majd egy ajtó elé.

Írni akarok, mert valami arra késztet, hogy kiemelkedjek
az élet kifejezésének és lefordításának egy területén.
Nem elégíthet ki a puszta életben maradás óriási munkája.

                                                                        (Sylvia Plath)

Szemeid számomra álmok
zavarba ejtő pillantások
alvó szerény lélek
benned lakó tények
óhajtják a fényt?

Csend uralkodik a mindenség felett
szürkeség hétköznapokat evett
elmék öröme gyönyörködtet
kedves szavak töpörödtek
elevenednek a fények

Mindjárt hajnal
órák zajjal
zökkennek a mába
együtt dalolászva
serényen hadonászva

Róka bújik odújába
élősködők a bundájára
sebtében kuporodik
zárja már nagy szemeit
érző szíve lassabban ver
reszketve éri majd el
emberek közelségét

Félek az újtól, de közben vágyom is rá
szeretném, hogy legyen erőm hozzá.
Kérlek téged fogd közben a kezem,
mert ha egyedül indulok el, visszaesem.

Felteszem tehát a döntő kérdést:
Mellettem állsz, ha megteszem az első lépést?
Ismerj meg, s utána válaszolj nekem,
Hogy szeretnél-e együtt nevetni velem?

Képzelt versek ezek, egy képzelt lány tollából,
képzeletet s nem titkolt vágyakat ábrázol.

Düh, fájdalom, szomorúság lakozik bennük,
barátságok, szerelmek haladtak el mellettük.

Képzelt gyógyszer egy fiatal szív számára,
egy szívnek, mi sokmindent vett már vállára.

Segélykérő üzenetek voltak mind ezidáig,
s most halk suttogástól nő majd a kiáltásig.

Kezed végig szalad remegő combomon,
lélegzeted csorog körbe a nyakamon.
Elfojtott sikolyok keringnek a szobában,
szoríts magadhoz az éj minden pillanatában.
Simogass, csókolj, harapj,
kívánlak, akarlak, maradj.
Suttogj fülembe vad álmokat,
váltsd valóra vágyamat.
Had legyek szeretőd ha csak néhány éjszakán át is,
had sikítsa porcikám a gyönyör dalát, s tán mást is.
Nézd ahogy táncolok! Ha nem látsz, keress.
Csak tégy magadévá! Nem kell, hogy szeress.

A vihar előtti csend már leszállt,
változás van készülőben, tán nem árt.
Tárogató hangja csendül fel,
az ösztön int, indulj el.
Mivel minden kezdet nehéz,
az előtte zajlódó vég kevés.
Sárga buszon utazik az új ébredés?
Lelkem bántja a sok késlekedés.
Újra vágyom, de húz még a régi szép,
állj mellém, hogy az újból lehessen egész.
Öltöztess fel új reményekkel,
hatolj csontomig szemeiddel.
Rajzolj rám új emlékeket,
hogy jövőm legyen a múlt, hol elmélkedek.
Álommal zárnám este életemet,
reggeli csókkal kezdeném új emlékemet.

A parton ülünk ketten,
egy szárny néha megrebben.
Szemed fénye mit sem sejtet,
csak azt tudhatom, mit látni engedsz.
Hóbortos cipőmön megcsillan a napfény,
szaladnak a szavak egy zsinór mentén.
Hirtelen az eső eleredni látszik,
szavaid hangja mégis fülemmel játszik.
Esernyő híján tovább kell állnunk,
felállunk a padról, majd elsétálunk...

Kurvaként kacérkodnak a rügyek
Nyitogatja pilláit az őrület
Huncut mosollyal arcán fordul el a világ
Öklendező csatornák emésztik fel az utcák zaját

Napszemüveges galambok ugatják a hatalmas bolhákat
pincékből lopják el a borotvákat
Olcsó parfümökből csinál öntetet
sirályok melletti kövekre tett igéreted

Pavilonokban pangott sör szag mellett ül
radírozott festékből font álom-menekült
Tenger mélyén buzik szopják
száraz rákollók mindennapját

Nadrágszárak repdesnek a Föld belsejében
Ajtókat csapkodó fogatlan molylepkének
tépi szárnyát a ciángőz-krémje
Kettéhasadt bagoly nevetése.

Sikít, vihog, vinnyog, nyüszít, kuncog, nevet...
Nyomkod, piszkál, csikiz, csurmiszkol, nyúz, zsinnyeg...
Örül, boldog, szerelmes, vidám, szeret, kíván...
Imádja, akarja, kéri, ha nemis látni rajta...

Csak álltam sokáig a téglafalak előtt,
becsuktam szemem, nagy levegőt vettem.
Szeretem az épülő ház illatát.
Egyszercsak a hídon találtam magam,
S mint foltos terítő az asztalon,
kúszik előttem a beton.
Hatalmas jégtábla úszik a Dunán magányosan,
miközben én szívom a cigim magasztosan.
Sétálok hazafelé, s látom,
lézer fényei kapaszkodnak fel az égre,
mint félős kislány anyja kezébe.
Végállomás, leszállok a buszról,
elindulok, majd észreveszem,
Egy halott macska fekszik a járda szélén,
gyorsan átlépem, inkább rá sem néznék.

Régen kaptam,
most kiraktuk.
A húr elpattan,
de megragasztjuk.
Ágyon fekve,
vért a fejbe.
Sokat nevetve,
részeket keresve.
Együtt lenni,
közösen enni.
Szeretni,
és szeretve lenni.

Csak úszott és úszott,
néha lemerült, aztán feljött.
De szegény csak egyhelyben evickélt,
mert árral szemben nehéz az út.
A parton a többiek csak nézték őt,
eszükbe sem jutna, hogy netán segítsenek.
De ő elhivatottan, rendíthetetlenül próbálkozott.
Úgy gondolta, hogy neki sikerülni fog!
Ő megtudja csinálni!
Mert elhatározta, és tesz érte.
Nem érdekli mások véleménye,
s sokan példát vehetnének róla.
De ha nemis sikerül majd neki,
legalább minden tőle telhetőt megtett, hogy elérje célját.

Vajon mikor halunk meg?
Vajon mikor találnak ránk halálunk után?
Vajon hova kerülünk?
Eljutunk valahova egyáltalán?
Vagy csak bolyongunk?
Kitudja?
Én félek a haláltól.
Félek, hogy halálom előtt
összeveszek valakivel
és nemtudok tőle bocsánatot kérni.
Félek, hogy miközben haldoklom senki nem talál rám,
senki nem segít, hogy életben maradjak.
Félek, hogy elfelejtenek.
Félek, hogy nem tesznek értem semmit.
Félek, hogy nem leszek kész rá.
De sosem leszek kész.
Félek, hogy nem tudok kellőképpen elbúcsúzni senkitől.
De nemis lehetséges.
Félek, attól, hogy kié lessz az utolsó arc amit látok,
az utolsó hang,
az utolsó illat.
Félek, hogy ha "lepereg előttem az életem"
nem a jó dolgokat látom majd,
nem azt, hogy miket tettem,
hanem azokat a dolgokat, amiket nem tettem meg.
És bánni fogom.
Az utolsó érzelem bennem a bánat lessz?
Netán düh?
Esetleg félelem?
Nemtudom.
Szeretnék mosolyogva meghalni.
Tudva azt, hogy hagyok magam mögött valami maradandót,
valamit, amit sosem felejtenek el.
Mert nem akarom, hogy elfelejtsenek.
Félek a feledés homályától.
Rettegek.

Kezedet fogva táncolni,
Belédkarolva sétálni,
Kellemesen beszélgetni,
Hangosan énekelni,
Kedvesen mosolyogni,
Átölelve elaludni,
Szeretettel megcsókolni,
Biciklin tekerni,
Gyerekesen versenyezni,
Aranyosan nyerni,
Néha nyerni hagyni,
Vacogva búcsúzkodni,
Örömmel találkozni,
Morcosan állni,
Fáradtan várni,
Bocsánatot kérni,
Epres álmot inni,
Mindent megismételni,
Szavakat más szájából kivenni,
Falevelet szedni,
Értetlenkedni,
Ajándékot adni,
Ajándékot kapni,
Álmokat átélni,
Szeretni,
Szeretve lenni.
S aminek a legfontosabbnak kellene lenni:
Hogy sohasem szabad veszekedni.

Az életem nélküled olyan lenne,
mint a világ illatok és szagok nélkül.
Lehetséges élni benne,
de teljességgel értelmetlen.

Akarod tudni, hogy mit szeretnék?
Hát elmondom.
Szeretném ha néha nem rólam mondanál le más miatt,
hanem másról én miattam.
Szeretném, ha végighallgatnál,
ha nem szólnál közbe folyton.
Szeretném, ha hallgatnál rám,
hogy ne bánd meg a tetteidet.
Szeretném, hogy szorosan ölelj magadhoz
minden találkozásunkkor.
Szeretném, ha megdícsérnél,
ha mások előtt is büszke lennél rám.
Szeretném, ha nem hazudnál nekem,
még akkor sem, ha az igazság fáj.
Szeretném, ha kedvesen mosolyognál,
mikor gyerekesen viselkedem.
Szeretném, ha nem veszekednél velem
minden kis apróságon.
Szeretném, hogy minden találkozást
úgy várj, hogy számolod vissza a perceket.
Szeretném, hogy ne csak nekem kelljen lemondanom
számomra talán fontos dolgokról.
Szeretném, hogy úgy szeress,
ahogy én szeretlek.
Szeretném, ha te is szeretnéd
megvalósítani amit szeretnék.